*Adrienn szemszöge*
Nem tudtam megnyugtatni. Em csak sírt, miközben térdeit ölelte át. A sarokban ült, a hideg kövön, előtte egy fèmtál, amiben egy fehèr papírt nyaldostak a lángok. Fèl perc alatt hamuvá ègett az egèsz, majd a tűz is elaludt. Egy szèken ültem, szótlanul, meggyötörve. Megpróbáltam közeledni hozzá, átölelni, lecsillapítani, de szemei szikrákat szórtak próbálkozásaimra. Nyílt az ajtó. A beszűrődő fèny egy kis remènyt varázsolt a fekete szobába, de mikor az ajtó újra becsapódott, minden remèny elhalt. Egy magas alak lèpett felèm. Em sarokban kuporgó alakjának halvány körvonalát látva térdre rogyott.
- Anyu levele.- motyogta a fiú tenyerèbe temetett arccal.a hugával ellentètben szinte könyörgött a vigaszèrt. Letèrdeltem hozzá, kezembe vettem a tenyerét.
- Elégette. - suttogtam Em-re pillantva.
- Gondoltam. - szavait alig lehetett érteni fojtott zokogásától, ami egyre csak erősödött. Tétovázva átöleltem, mire magához szoríttott. Csupasz vállamat áztatták a könnyei, mire az enyémek is eleredtek. Eddig Em-ért tartottam magam, de tudtam hogy neki idő kell. Egyedül kelle zt megemésztenie, mert máshogy nem megy neki. De ezúttal valami megtörhetett benne, mert odarohant hozzánk ès a bátyja karjaiba vetette magát. Félreálltam, mert tudtam, hogy most egyetlen dolog segíthet neki: az egyetlen ember, aki a családjából maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése