Sziasztok! Itt az elsô rész, nem kevés késéssel, amiért elnézést kérek. Remélem tetszeni fog,és ezzel kárpótollak titeket, és hagytok nyomot magatok utan. Puszi: Adri :)
*Adrienn szemszöge*
Egy éve, hogy Emília és Robi nálunk lakik. Amikor Anita meghalt, Em 15 éves volt, Robi pedig 16. Mindketten nevelőotthonba kerültek volna, mert egy élő rokonuk sem maradt az apjukon kívül, aki Amerikába költözött. Így hát anyuék fontos, és nagylelkű döntést hoztak. Törvényesen örökbe fogadták a barátnőmet és bátyját. Anyagilag és helyileg sem voltak teher a vállunkon, anyuék pedig örömmel segítettek, hiszen ők is szerették Anitát, meg persze a barátnőméket is. Em nem akarta elfogadni, inkább ment volna intézetbe, vagy a híd alá, mert nem akarta, hogy sajnálatból valaki eltartsa.
Sikerült rábeszélnünk, mert minél jobban segíteni akartam rajtuk, ugyanis már ők is a családomhoz tartoztak. Robi tartotta magát a húga miatt, nem fordult magába. Udvariasan megköszönte, hogy befogadjuk, és Em-nek is ezt tanácsolta. Hárman birtokba vettük a házunk legfelső emeletét, és egymás melletti szobákba költöztünk (én azelőtt lent laktam).
Egy hét telt el, mikor Robival közelebb kerültünk egymáshoz. Régóta nem volt kapcsolata egyikünknek sem. Egyik este aztán lementem egy pohár vízért a konyhába, olyan tíz óra körül. Robit ott találtam a konyhapultnak támaszkodva. Szemei karikásak voltak, mert régóta nem aludt normálisan végig egy éjszakát. Megkérdeztem jól van-e, mire nem felelt, csak magához húzott, és megcsókolt.
-Már régóta meg akartam tenni.-suttogta. Azelőtt nem néztem úgy rá, de azután a bizonyos csók után egész éjjel rajta kattogott az agyam. Másnap reggel megkérdezte, leszek-e a barátnője, én pedig boldogan igent mondtam. Amikor Em-nek elmeséltem mindent, kicsit mosolygott végre, mert örült nekünk. Ennek látványán összeszorult a szívem.( Azért hozzátette, hogy vigyázzak a bátyjával,mert nagy nőcsábász.)
Így hát egy éve együtt vagyunk Robival, kisebb szünetekkel.
Viszont attól, ami most következik, félek. Egy hónapig távol leszünk egymástól. Hogy miért? Azért, mert Em-mel, meg 3 másik barátnőmmel két éve gyűjtünk rá, hogy elutazhassunk Párizsba, és ez a pénz most végre összegyűlt.
Egy teljes hómap egy nem túl elegáns hotelben, és azt csinálunk amit akarunk, nincs kötött program.
Első nap délben érkezünk majd meg, és a nap hátralevő részében lightosabb programokon veszünk részt: vásárolunk, sétálunk, ismerkedünk a várossal. Utána pedig az egész hónapunk őrült rohanás lesz, hiszen el kell jutnunk Párizs összes nevezetes helyére. Ez így mind szép és jó, csak itthon hagyom a pasimat, akiben persze megbízok, csak... Mégis férfiból van, akinek szükségletei is vannak, amit egy hónapig hanyagolnia kell.
- Ne aggódj, Adri! Robi szeret téged. A ti házatok, és ide azért nem hozna fel valami nőcskét egy kis etye-petyére...-morgott Em.
- Tudom, hiszek neked.- hazudtam. Igazából hittem is neki, csak azért volt bennem egy kis félelem ezzel kapcsolatban.
*KÉSŐBB*
-Már csak 3 nap!- ujjongott Em boldogan, majd beikszelt egy újabb napot a falinaptárán. Annyira örültem, hogy végre boldognak látom egy év után. Épp a szobájában voltunk, és a gardróbját rámoltuk ki.
-Elég lesz egy bőrönd?- pillantott a barátnőm a hatalmas gurulós csodára. Most viccel? Ekkora táskát talán még életemben nem láttam.
-Nem hiszem. Talán kéne még egy kétszer ekkora a hajvasalódnak, sminkeidnek és persze a póthajaidnak.- nevettem, ugyanis barátnőm épp a sötét, szarok mindenkire korszakát élte.
-Haha nagyon vicces. Azt azért ne felejtsd el, hogy neked a bőr, haj meg "mittudoménmilyen" kencéidnek kell táska.- célzott arra, hogy talán túlságosan sok energiát fordítok arra, hogy jól nézzek ki. A végén már mind a ketten a hasunkat fogva nevettünk. Lenge, nyári holmikat pakoltunk Em bőröndjébe, hiszen egy hónap múlva nyár. Bár nála jelenleg a nyári ruhák is feketék. Amikor kiment egy pillanatra, előkotortam a szekrénye aljáról a régi, színes gönceit, és begyömöszöltem a bőröndje aljába, biztos ami biztos alapon.
Lementem az étkezőbe, ahol Robi és Em beszélgetett az asztalnál.
-Anya és apa?- néztem körbe, a szüleimet keresve.
-Elmentek vacsiért.-közölte Robi. Leültem a barátom ölébe, aki csikizni kezdett. Én inkább magatokra hagylak titeket, de ne legyetek túl hangosak.- nevetett Em.
-Nagyon vicces.- kiabáltam utána bosszúsan. Rádőltem Robi mellkasára.
-Nagyon fogsz hiányozni.- motyogta, mire legördült egy könnycsepp az arcomról.
-Ne sírj, nem lesz baj! Minden nap skypeolunk este, mikor már a hotelben vagytok. De meg kell ígérned, hogy vigyázol a francia fiúkkal.- nézett rám szigorúan.
-Igen is, főnök!
Egy kis ideig még így feküdtünk, és odakint kezdett sötétedni.
-Velem alszol ma éjjel?- suttogta a nyakamba. Ahogy hallottam, majdnem elaludt.
-Ha szeretnéd. De Em-re ránézek az este. Nem akarom, hogy megint annyira beszívjon, mint a múltkor, vagy egyéb őrültséget csináljon.
-Jól teszed. Nem akarom a vérszerinti családom utolsó tagját is elveszíteni.- remegett meg a hangja, mire mégjobban hozzábújtam.
